18. fejezet
A levél és Draco titka

Visszatérésük után nem a klubhelyiségbe ment, hanem - Piton meglepetésére - követte a férfit. Perselus nem akarta elküldeni, de a többi diák számára már így is feltűnő volt, hogy a lány szinte állandóan nála lóg. Persze ennek ő nagyon is örült, de nem hagyhatta figyelmen kívül az aljasabbnál-aljasabb pletykákat mely lassan terjedt a diákok között. Ezeket igyekezték azzal megelőzni, hogy fennhangon hirdették a lány felkészítését a bájitalmesteri vizsgára.

Némán haladtak egymás mellet a pince folyosón és kisvártatva elérték a magánlakosztályt is. Belépve a lány egyenesen a már olyannyira megszokott ülőhelyére vackolta be magát. Piton leült a fotelbe és csöndesen figyelte a lábainál gubbasztó, hezitáló Mionét.

- Nem kell sietned vele. Ráérsz kibontani - jegyezte meg a borítékra nézve, amit Hermione a kezében szorongatott.

- Itt az ideje… csak kérlek, maradj itt mellettem! - nézett kérlelően a férfi szemébe. Aztán remegő kezeivel kibontotta a levelet, és olvasni kezdte.

Kedves Ms Granger

Mint azt ön is jól tuja maga és barátai az utamban állnak és sajnálatos módon megnehezítik az életem. Ez ellen tennem kellett valamit. A megoldásra biztosan ön is rájött. Jut eszembe! Részvétem a szüleiért. Remélem a haláluk olyan volt, amit megérdemeltek. Igen, ezzel egy különleges személyt bíztam meg, és ha nem csal az emlékezetem, akkor ő ebben mesteri. Lucius mindig is értett hozzá, hogyan tudja a kínzásokat még jobban fokozni. Ezennel üzenek harcot kedves barátainak, valamint annak az áruló Pitonnak. Persze ne felejtsük el a kis csatlósait sem, Dracóról pedig jusson mindig eszébe a drága szülei oly sokat szenvedett arca, hiszen ezt részben magának, részben Potternek és nem mellesleg Malfoynak köszönheti.
Legközelebb csak a végső harcban találkozunk, kedves! Addig is vigyázzon a még megmaradt családtagjaira, ha érti, mire célzok!

Lord Voldemort

Hermione előtt elsötétült a világ. Nem tudta felfogni, de Voldemortnak igaza volt. Erről az egészről csak ő tehet, csakis ő. Mikor magához tért, már összes barátja ott volt a kis nappaliban, és aggódva figyelték, ahogyan a lány magához tér. Legnagyobb ijedtségére a levél, melyet nemrég ő olvasott, éppen most az ifjú Malfoy kezei közt volt.

A fiú sem festett sokkal jobban, mint a lány. Arca hullasápadt volt, szemei beesettek. Mint aki nagyon beteg és ez igaz is volt, lelkileg olyannyira megviselte a fiút apja kegyetlensége, hogy sokkot kapott.

Mikor észrevette, hogy Hermione felébredt, egy bátortalan kísérletet tett arra, hogy a lány szemébe nézzen. Nem sikerült, mindössze egy pillanat volt az egész, de rögtön beugrott neki az, amit apja tett és elfogta a rosszullét.

Kitántorgott a fürdőszobába és mindenki meglepetésére onnan először sűrű öklendezés, majd halk, elfojtott zokogás hallatszott ki. Piton - aki még mindig Hermionet tartotta az ölében - biccentett a többieknek, hogy valaki nézzen a fiú után. Mikor Blaise feltápászkodott azzal a lendülettel Eileen vissza is lökte. Ő indult el megkeresni Dracót.

Mikor a fürdő ajtaját kinyitotta, egy csurom vizes arcú és keservesen síró fiút talált a sarokban kuporogva. Nem tudta, mit kezdjen vele, így csak elzárta a nyitva hagyott csapot és leült mellé. Óvatosan átölelte. Draco úgy kapott a lány után, mint más az éltető víz után. Eileen soha sem hitte volna, hogy a jégmaszk mögött egy ennyire érzékeny és sérülékeny férfit talál, mint aki abban a percben a karjai közt kereste a nyugalmat.

Odakint eközben mindenki próbált tudomást sem venni a bentről kiszűrődő hangokról. Mindenki tudta hogy a „büszke aranyvérű Draco Malfoy most úgy sír, mint egy kisgyerek” de magukban megfogadták, hogy ezt sohasem fogják felemlegetni neki. Ezt az elhatározásukat csak erősödött, amikor már minden jelenlévő tudott a levél tartalmáról.

Úgy fél órás kényszerhallgatás után Dracóék előkeveredtek a fürdőből. A srác megviselt volt, szemei vörösek a sírástól és a hangja is elment. Változatlanul nem tudott Hermione szemébe nézni. Mélységesen szégyellte magát azért, amit apja művelt. Apja! Jó vicc, neki ez az ember többé nem jelent semmit, ezzel a levéllel és Hermione szüleinek halálával ő is meghalt a fiú számára.

- Mikor lesz a temetés? - törte meg a csendet Ginny szomorú hangja.

- Majd Kingsley szól, ha mindent elintézett - motyogta a lány. Tekintetét Dracóra szegezte, aki meredten nézett maga elé, és még mindig szipogott. A lány lassan fölkelt és odasétált a fiú elé. Az, mikor észrevette a lányt, kivette a zsebéből pálcáját és elé dobta a földre.

- Ölj meg! Megérdemlem. Én és a családom csak ártani tudunk másoknak. Semmi jót nem tettünk ennek a világnak… Nem érdemlek mást, csak szenvedést. – Bár a fiú hangja halk volt, de annál határozottabb. A többiek csak nézték a kibontakozó jelenetet. Hermione lehajolt és felvette a fiú pálcáját, majd a fiúra szegezte.

Néma csönd telepedett a társaságra, mindenki feszülten figyelt és ugrásra készen volt. Bármennyire is együtt éreztek a lánnyal, azt mégsem hagyhatták, hogy megölje Dracót. Ám mikor már azt hitték megátkozza a srácot, az fordítva egyet a pálcán visszaadta a tulajdonosának. Draco arcára értetlenség ült ki.

- Nem te tehetsz róla. A családját nem válogathatja meg az ember. Te nem az apád vagy Draco. - Szemeiben semmi haragot nem lehetett látni, csak a mélységes gyászt.

- Hogy… hogy lehetsz ilyen? Mégis ki vagy te? Az apám megölte a szüleidet. Én egész iskolaidő alatt sportot űztem a megaláztatásodból, és mikor itt lenne a bosszú ideje, te megkegyelmezel?! - A fiú nem értette a lány cselekedetét. Hiszen egy mugli származású ilyet nem tenne. Ilyenre csak egy nemesi család vére képes, vagy mégsem?!

- Draco egyszer s mindenkorra értsd meg: Nem a családod, a rangod vagy a véred számít. Nem attól nemes valaki, hogy oda születik, hanem attól, ahogyan viselkedik, tettei miben és miképp nyilvánulnak meg. Ezt, azt hiszem már meg kellett volna tanulnod - nézett a keresztfiára Piton.

Hermione bátorítóan a srác vállára tette kezét, majd visszaindult a biztonságot nyújtó karok közé. A többiek meglepettségével mit sem törődve bemászott Perselus ölébe és szorosan a férfihoz bújt. Az sem érdekelte, hogy hét szempár most egyenesen rá tapad és lesik minden mozdulatát.

A fáradtságtól nem is tudott tovább koncentrálni, pár percen belül elaludt a férfi ölelő karjaiban. A meglepett fiatalok az első kezdeti sokk után magukhoz térve mocorogni kezdtek, majd szépen lassan elhagyták a helyiséget. Először a Mardekáros osztag lépett le, majd sorban a többiek is.

- Piton professzor, felvigyem Hermionet? - kérdezte Harry alig hallhatóan. A férfi megrázta a fejét, majd hozzá tette.

- Nem kell, majd itt alszik a szobámban. - A fiatalok zavarban lévő képét látva kiegészítette a mondatot.

- Jaj, Potter, ne nézz már így! Ő bent alszik én meg itt a kanapén. Különben is lehet, hogy ex-halálfaló vagyok, de nem annyira gátlástalan, hogy letámadjak egy idegileg kimerült, védtelen nőt. - A fiatalok beletörődve otthagyták a lányt, s elindultak hálókörletük felé. Perselus bevitte őt a szobájába, majd lefektette az ágyra. Már éppen ki akart menni mikor a lány mocorogni kezdett.

- Perselus… kérlek, maradj itt! - jött a gyönge kis hang melyhez egy aprócska kéz is csatlakozott. Piton nem tudott mit tenni, lefeküdt a lány mellé, aki szorosan hozzábújva kezdett el motyogni.

- Most mi lesz velem?

- Hogy-hogy? Mi lenne?

- Hát tudod, árva lettem - jelent meg egy keserű vigyor a képén.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Figyelj, te már nagykorú vagy, ezért árvaházba nem kerülhetsz. Az iskolát befejezheted, és ha minden jól megy, akkor a Roxfort után én mindenben segítek neked. Ha esetleg tanulni szeretnél, én benne vagyok, de ha nem azt is megértem - nézett le bíztatóan a lányra.

- Ez azt jelenti, hogy az iskola után már semmi nem állhat közénk? - kérdezte a lány kicsit jobbkedvűen. Perselus csak elmosolyodott, majd így folytatta.

- Semmi az égvilágon. - Szorosan átölelték egymást és így aludták át az éjszakát.


A Mardekár klubhelységébe érve a három barát felcammogott a lakosztályába. Nem sokat beszéltek, mindenki elment zuhanyozni, majd mikor Blaise és Eileen végeztek, letelepedtek Draco ágyára, és úgy várták a fiút. Az még bent volt a fürdőben.

- Tudod, furcsa volt így látni Dracót. Az idejét sem tudom, mikor volt így kiborulva. Talán csak mikor kicsik voltunk.

- Miért, mi történt akkor? - kapott a témán a lány, hátha így többet megtudhat a fiúról.

- Tudod, mi nagyon régóta ismerjük egymá… - nem tudta befejezni, mert az ajtóban megjelent egy kócos szőke üstök.

- Mit hablatyolsz itt öregem? - nézett rá mérgesen a szőke.

- Semmit, én csak nosztalgiáztam egy kicsit - mentegetőzött a másik. – Emlékszel még mennyi időt töltöttünk mi együtt? - Draco bólintott, majd leült az ágyra a másik kettő mellé.

- Holt tartottál? - kérdezte meg váratlanul, s hanyatt feküdt az ágyon.

- Éppen, ott hogy szinte pelenkába csinálós korunk óta ismerjük egymást.

- Na igen - kacagott fel Draco. – Ez igaz, mondhatni, együtt nőttünk föl és olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek - fordította fejét Blaise felé a szőke.

- Ez szép, és miket tettetek kicsiként? - érdeklődött a lány.

- Semmi különöset. Egy tanárunk volt és rengeteget voltunk együtt - mondta a szőke.

- Aha és sokat aludtunk együtt.

- Tényleg és arra is emlékszem, hogy egyszer arra ébredtem, hogy valami vizes van az ág… - kezdett volna bele Draco, de a másik fiú hihetetlen gyorsasággal vetődött rá és fogta be a száját.

- Draco Malfoy nem lehetsz olyan szemét, hogy egy ilyet elmondj - rimánkodott neki Blaise

- Oké, csak szállj le rólam! Szóval kicsiként is sok időt voltunk együtt, tényleg a legjobb barátok és szinte testvérek vagyunk. Mindig ott voltunk egymásnak, bármi is történt.

- Vigyáztunk a másikra, amennyire csak lehetett, mert másra nem számíthattunk. Minden jól ment amíg… el nem jött az a nap - suttogta a szőke fiú.

- Milyen nap? Mi történt? - faggatta tovább a lány. Ám Draco makacsul hallgatott, ezért Blaise folytatta.

- Mikor olyan három évesek lehettünk kimentünk az istállóhoz. Én, Draco és Galatea.

- Ő kicsoda?

- A testvérem illetve az ikertestvérem… volt. - Draco arca megfeszült és elkomorodott.

- Nem vigyáztunk eléggé, és egy pegazus felrúgta Galateát. Még aznap meghalt és persze Lucius büntetése sem maradt el - fintorgott a sötét hajú srác.

- De hát mit tett?

- Szépen megbüntetett minket. Még Blaiset is, a szülei engedélyével. Nem elég, hogy ezzel a teherrel kellett tovább élnünk, még egy kis ízelítőt is kaptunk a Cruciatus átok hatásából. - Eileen elborzadt a gondolatra, hogy két ilyen kis gyereket hidegvérrel képes valaki megkínozni egy olyan dolog miatt, amiről nem is tehetnek.

- Igen, azt hiszem apámnak akkor mentek el otthonról végleg - viccelődött Draco.

- Nyugi haver, nekem már akkor is barmok voltak, mikor én megfogantam - kontrázott rá a másik fiú.

- Ettől függetlenül mi kitartottunk egymás mellett bármi is történt velünk. Akkor éjszaka aludtunk együtt először és utána még nagyon sokáig. Persze idővel leszoktunk róla, de ha a mai napig történik valami, amitől az egyikünk kiborul, a másik megvigasztalja, és ezért vagyunk most itt - vigyorgott Blaise.

- Ugye nem azt akarod nekem mondani Blaise öcsém, hogy itt akarod nyugtatni habtested az ÉN ágyamban MELLETTEM?! - háborodott fel Draco. Ám mire észbe kapott, már a takaró alatt találta magát az egyik oldalon Eileennel, a másikon pedig Blaise-vel.

- Pedig itt alszunk veled, és ez ellen nem tehetsz semmit - jelentette ki a lány majd átölelte a fiút. Draco hálás volt barátainak ezért a gesztusért, és ha nem is mondta ki, de pontosan erre volt most szüksége. Az éjszaka sötétje így találta a három fiatalt, meghitt nyugalomban.



Másnap reggel egy bagoly hozta az értesítést, miszerint a temetést aznap délután háromkor rendezik. A kis társaság egyöntetűen úgy döntött, hogy elkíséri a lányt és számos rendtag is részt vett a megemlékezésen, az igazgatónőtől kezdve egészen a Weasley család tagjaiig. A temetés végén, mikor majdnem menni készültek, Draco hirtelen megszólalt.

- Hermione, az életemmel tartozom, azért amit Lucius tett veled és a szüleiddel. Mivel te ezt nem vetted el, ezért felajánlom neked, hogy bármi áron segítek elpusztítani Voldemortot és a csatlósait. Legyen az akár az életem is. - A tömegben zúgolódás támadt és mikor meglátták, hogy a fiú egy késsel megvágja a kezét, borzadva fordították el a fejüket. Hermione elvette a kést, de mindenki meglepetésére saját karját vágta meg vele.

- Elfogadom a felajánlást Draco, de csak egy feltétellel. Nem kockáztatod fölöslegesen az életed. - Azzal egymásnak szorították tenyerüket és a szövetség ismét bővült egy taggal, sőt kettővel, mivel pár pillanattal később Blaise is csatlakozott, aki pedig Ronnal kötött egyezséget. I

mmáron a szövetségnek kilenc tagja volt, akik mindent el akartak követni a béke érdekében. Észre sem vették, hogy a nem messze lévő bokrok takarásából egy sötét ruhás alak nézte végig a jelenetet, és egyre görcsösebben szorította kígyófejes pálcáját, mikor a gyászolók eltűntek, ő is dehoppanált.

Hazaérve Lucius Malfoy tombolt és minden keze ügyébe kerülő dolgot összetört. Felesége tudta, ilyenkor nem szabad a közelébe menni, mert férje bármire képes. Igazából már jó ideje rettegett a férjétől és lelke mélyén azóta gyűlölte, mióta egyetlen lányuk halálakor érzett dühét fiukon töltötte ki.

Azon az estén ő is kapott szépen, de hála Perselusnak és a gyógyfőzeteinek, nem lett komolyabb baja. Azóta rettegett a férfitól, s most elérkezettnek látta az időt, hogy kövesse fiát, és menedékre leljen a Roxfort falai közt. Mikor Lucius borgőzös állapotában félig már aludt a fotelban, a nő kiosont a kúriából és egyenesen Roxmortsba hoppanált.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.